13. fejezet - Vonzerő

-JANICE SZEMSZÖGE-

- Beszélnünk kell. - jelentette ki Kenneth, amikor meglátott hétfő reggel.

- Most már beszélni akarsz? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Nem itt - mintha meg sem hallotta volna, hogy mit mondok. Fogott egy papírt, és elkezdett rá írni, majd átnyújtotta nekem, és bement a terembe. 

Délután négykor a kávézónál

És komolyan azt hiszi, hogy ennyiből már oda is megyek? 

Sajnos, valószínűleg jól hiszi... Túl nagy a kíváncsiságom, hogy ne menjek el a találkára. Minden esetre, elrejtettem a papírt a táskám mélyére, majd bementem a terembe. Leültem a székemre, majd Tayna is odajött. 

- Szia! - köszönt. - milyen volt a hétvégéd?

- Nem csináltam semmi izgalmasat... - húztam el a számat.

- Naaa, legközelebb szóljál! - ütötte meg a vállamat. - Mi majdnem minden hétvégén csinálunk valami programot a lányokkal, vagy már volt olyan, hogy osztály szinten elmentünk bulizni...

- Oké - bólintottam. - észben tartom. - majd bejött a tanár, és kezdetét vette az óra.

Nagyszünetben szokás szerint kimentem az udvarra, hisz nem esett. Tristan-ék mint mindig, az árkádoknál ácsorogtak. Még sosem volt olyan, hogy ennyire féltem emberektől, de egyszerűen tudtam, hogy az a társaság nem az én számomra van kitalálva, így ismét az udvar másik felében kerestem helyet. Tristan észrevett, féloldalas mosolyra húzta  száját, és intett egyet. Visszaintegettem neki, majd nekiálltam enni. 

Nem jött oda beszélgetni, és nem tudtam, hogy mi az oka - ne értsetek félre, nem hiányzott annyira, vagy ilyesmi, csak eddig ha meglátott, mindig volt pár szava hozzám. Most meg ... semmi, és nem tudtam, mi változott. Minden esetre nem mentem oda hozzá megkérdezni... Amiben a társasága is közre játszott. 

A következő pillanatban azonban a fekete hajú lány elszakadt a társaságtól, Tristan szúrós szemmel nézett rá, egy pillanatra meg is állította a kezével, de a lány könnyű szerrel lekotorta magáról. Kissé megrémültem...

Ugyanis a csaj pontosan felém vette az irányt. 

Nem tudom miért, de kezdtem félni... Mi az isten nyilát akar tőlem?? Majd végül odaért hozzám, én pedig félredöntött fejjel néztem rá. Nem, nem mutatom ki, hogy mennyire félek tőle. Semennyire. Kényszerítettem magamat, hogy megnyugodjak, mire a lány mellém ért. 

- Szia! - köszönt. - Te vagy Janice, ugye?

- Szia, igen - feleltem. Nem mondtam mást, majd úgy is kifejti, mit szeretne.

- Tudod, szerettem volna... - a következő pillanatban Tristan jelent meg mellettünk. Észre se vettem, hogy ő is elindult, de minden esetre ott volt...

- Mondtam, hogy ne - nézett szigorúan a lányra. 

- Tristan... - viszonozta a pillantást a lány. Pár másodpercig csak így figyeltél egymást, végül a lány felém fordult, majd rám mosolygott.

- Bocsáss meg egy kicsit nekem és a bátyámnak, kérlek. - mondta röviden, majd elrángatta a srácot magával.

Á, szóval testvérek. Jó tudni. Fogalmam nem volt, miről beszélgettek, de elég hevesen vitatkoztak...

- Ő egy látó, Nicole - mondta a húgának. - megérzi a mágia jelenlétét. 

- De nem tudja még, hogy mit miért érez - felelte a lány határozottan. - Most van erre lehetőségünk.

- Nem fogsz vele semmilyen bájitalt megitatni. - nézett rá Tristan szigorúan. - hiába kotyvasztottak neked a barátnőid, a hatása nem tart örökké, és amikor elmúlik, akkor szinte biztos, hogy elveszítjük a csajt.

- Jó, jó... - forgatta a szemét. - ezt a kört már lefutottuk. Nem úgy nézel ki, mint aki nagyon küzd azért, hogy elnyerje a csaj szívét... - Tristan féloldalas mosolyra húzta a száját. 

- Ez az egész lényege, Nicole. Még ti szóltatok be, hogy ne legyek egyértelmű...

- Nem arról van szó, hogy egyértelmű vagy nem egyértelmű... Érdeklődést kell attól még mutatnod iránta... Annyira szerencsétlen vagy nőügyileg... 

- Hé, az idők során mindig én voltam az, akinek el kellett csábítania valakit, hogy elérjük a célunkat...

- igen, de a csaj rohadtul ellenáll a vámpír-bájodnak - förmedt rá. - rá kell jönnöd, hogyan kerülhetsz a közelébe anélkül. 

Abbahagyták a vitát, mindketten rám mosolyogtak, majd a lány visszament a társasághoz, és Tristan jött oda hozzám. 

- Nicole néha kicsit túl határozott tud lenni. - mondta, majd leült mellém. 

- Aha... - nem érettem, miről beszélt, de nem érdekelt annyira, hogy rákérdezzek. 

- Kevés életkedved van, újonc - mondta, majd oldalba lökött. - Kicsit több lelkesedést.

- Ugyan minek? 

- Nem értem, hogy ezen miért kell gondolkozni. A lelkesedés mindig jó.

- Kivéve, ha utána kiderül, hogy felesleges volt...

- Mennyire egy negatív ember vagy... - csóválta a fejét. 

- Dehogy vagyok - ráncoltam a homlokomat. Tristan felnevetett. 

- Persze, persze... - továbbra is jót szórakozott rajtam, és kizártnak tartottam, hogy a "dehogy" megszólalásom miatt, de nem mertem rákérdezni. - Múltkor sem volt kedved kávézni, mindig gyanakodva, ellenszenvesen nézel rám...

- Lehet, hogy azért, mert ellenszenves és gyanús vagy? Talán? - kérdeztem kissé mosolyogva. Legyintett egyet. 

-Ezt nem lehet csak úgy pár nap után megállapítani. Gyere már el velem délután kávézni - győzködött. - nem eszlek meg. 

- Elmennék én - feleltem. - de van programom már... - Tristan kissé meglepődött, majd ismét elmosolyodott. 

- Nocsak, már valaki lenyúlt előttem... Milyen kár. - majd megvonta a vállát. - de úgy is lesz másik alkalom. 

- Ja. Biztos lesz - helyeseltem. 

- Csak nem foglalhat le mindig valaki. - bólintott. - én pedig ráérek, rengeteg időm van... - úgy vigyorgott, mint akinek a fejében valamilyen jó vicc fogalmazódott meg, de nem akarja elmondani a többieknek. Vagyis nekem.

- Meg persze, kizárt, hogy Kenneth túl gyakran lefoglaljon... - jegyeztem meg inkább csak magamnak, de észre se vettem, hogy attól függetlenül kimondtam. Tristan felkapta a fejét, és most kivételesen komoran nézett rám.

- Kenneth-tel találkozol? - kérdezte.

- Igen... - motyogtam.

- Azt hittem, nem vagytok beszélő viszonyban. 

- Nem is - feleltem röviden. - De ki tudja, mi lesz még...

- Igen, ki tudja ...- Tristan gondolkodóba esett, látszott rajta. Tudtam, hogy valami olyasmire gondolhatott, amiről nekem fogalmam nincs, de nem úgy nézett ki, mint aki el akarja nekem mondani. - Mit akar? - kérdezte végül.

- Ezt hogy érted? 

- Miért akar veled találkozni? - faggatott tovább. 

- Nem tetszik nekem, hogy ennyire tudni akarod...  - feleltem gyanakodva, majd felálltam. - Csak beszélni akar velem, ennyi... És most ha megbocsátasz... - majd elindultam az ajtó felé, hogy bemenjek az épületbe, illetve a terembe, de hirtelen Tristan előttem termett, és fenyegetően nézett rám...

- Nem tartom jó ötletnek, hogy Undorral beszélgess... - mondta fenyegetően.

- Kezdesz ijesztő lenni, haver... - megremegett a hangom, de nyugalmat erőltettem magamra. - nincs közöd hozzá, mit csinálok... - Tristan egy pár pillanatig még komoran nézett rám, majd visszatért az igazi lemosolygom-rólad-a-bugyit ábrázata. 
- Nem. Tényleg nincs. - megvonta a vállát, majd közelebb hajolt, és a fülembe suttogott. - de majd lesz - mondta, majd visszament a baráti köréhez...
Utálom, utálom, utálom ezt a srácot... Eddig immunis voltam minden ilyen kis hülye mozdulatára, most meg... Úgy éreztem, hogy én is kezdek olyan lenni, mint egy átlagos tinilány, és csillogó szemmel fogom csodálni. Be kellett vallanom, hogy tényleg vonzó a srác... De nem több. 
És nagyon próbálkoztam, hogy ez feltétlen így is maradjon.
Tristan és én teljesen más világban élünk. Egyáltalán nem vagyunk egymás társaságába való. Akkor meg minek szarakodik velem? Igazán békén hagyhatna, mert szerintem ő is tudja, hogy nem épp azonos körökben érezzük magunkat jól... 
Végül vissza se néztem, és bementem az épületbe. Egy dologban biztos voltam.
Távol kell maradnom Tristantől és a természetfeletti vonzerejétől, ami eddig nem volt rám hatással... Nem tudom, mi váltotta ki.  Persze, nem úgy voltam vele, mint a többi lány, hogy egyből a karjába is omolnék. Nem, nem vagyok az a típus. Meg főleg nem szeretem az ilyen pasikat, akik azt hiszik, mindent megkaphatnak... Csak hát kivételesen be kellett ismernem magamnak. 
Úgy néz ki, mint egy igazi görög félisten, és ő ezt tudja is magáról. 

12. fejezet - "Telefon"

Kicsit Janice központúra sikeredett, de hát inkább hatással volt Kenneth életére, mint Tristan-ére. Nem akartam, hogy róla legyen szó, de aztán annyira ihletet kaptam, hogy muszáj volt így írnom... :D

- KENNETH SZEMSZÖGE - 

Miután feltápászkodtam és felöltöztem, lementem a földszintre. Út közben begomboltam a kék, kockás ingemet. 

- Jó reggelt! - köszönt a nagybátyám, Daren. Édesanyám bátyja, aki nem rendelkezik születése óta mágiával, ezért nem szívlelték túlságosan...

- Jó reggelt! - és itt vagyok én, akit egész más okból nem szívlelnek. 

- Milyen volt az első hét? - érdeklődött. 

- A szokásos, egy dolog kivételével - elővettem közben egy tálat, majd tejet öntöttem bele. - Jött az osztályba egy új lány. - Daren felvonta a szemöldökét, majd rám mosolygott.

- Csak nem... - kezdett volna lelkesedni. Megráztam a fejemet, mielőtt befejezhette volna.

- Nem, Daren. Ő egy Látó. - Nagybátyám éppen a tojásrántottáját ette, majd a Látó hallatán elejtette a villáját. - Épp, ahogy gondoltam. 

- Kenneth, szólnod kell a Gyülekezetnek... - Komoran néztem rá. 

- Nem. Tudod, hogy csak ki akarnák használni. - feleltem röviden. 

- Ne kísértsd a sorsot! - kezdődik... - Tudod jól, ha rájönnek, hogy eltitkoltad előlük, hogy egy Látó van a városban...

- Tudom, akkor nem leszek olyan szerencsés, mint legutóbb - feleltem, majd leültem és müzlit töltöttem az edénybe, amely legalább egy literes volt. - Viszont nem engedhetjük, hogy megszerezzék maguknak a lányt, Daren - mondtam neki komolyan. - Túl veszélyes lenne... - Nagybátyám gyanakodva nézett rám.

- Ezt meg hogy érted? 

- Úgy, hogy nem tudja, hogy micsoda - feleltem röviden.

- A vámpírok tudják? - kérdezte, majd én bólintottam, hogy igen. - Kenneth, nem engedhetjük őket a közelébe. 

- Én is tudom, de nem tudom, mit kéne akkor csinálnunk. - csóváltam a fejemet. 

- A legjobb az lenne, ha összebarátkoznál vele...

- Próbáltam. - vágtam közbe.

- És? - Megráztam a fejemet. 

- Nem volt túl sikeres.

- Jaj, édes gyermekem! - szólt rám. - Igazán beszélhetnél már egyszer egyenesebben. 

- Bocs. - mondtam két kanál müzli között. - Amint közelebb kerülök hozzá, mindig történik valami. 

- Ez nem sokat segített... - csóválta a fejét. 

- Ő a Látó, Daren. Mindig valami természetfeletti közbe szól... és nem mondhatom csak úgy el neki az igazat. - Nagybátyám enyhén fejbe vág, amire nem számítottam. 

- Te hülye vagy. - jelentette ki. - El kell neki mondanod az igazat!

- Nem áll készen. - feleltem.

- De nem is fog! - szólt rám. - Soha nem fog, ha nincs, aki megtanítsa neki a dolgokat... És tekintve, hogy nincs másik látó a környéken, neked kell betöltened ezt a szerepet. - most én ejtettem le az evőeszközömet. 
- Hogy nekem? - lepődtem meg. - Egyrészt, fogalmam nincs, hogy tudnám bármire is megtanítani. Másrészt, nem is lenne sok kedvem hozzá. 
- Ajj fiam, egyszer az életben megkérlek rá, hogy foglalkozz mással is magadon kívül. - betelt a pohár. 
- Tudod jól, mit tettem a Gyülekezet ellen. - förmedtem rá. - Az egész életemet másoknak áldoztam fel!
- Azóta pedig nem csinálsz semmit az ég világon! - már szinte kiabált.
- Ne, ne kezd megint - mondtam. 
- Begubózol a laborodba, és ki akarod deríteni, hogy miért nincs varázserőm. Ennyi, ennyi az egész... Kérlek, legalább próbáld meg! Ismerd meg a lányt, ne érdekeljenek a természetfeletti erők, azok mindig vannak. Mond el neki az igazat, és segíts neki tanulni.
- Hogyan tudnék neki segíteni? - kérdeztem. - Nem vagyunk éppen ugyanaz a kategória. 
- Ó, dehogynem, Kenneth - felelte. - Sok mindenre rájöttél a Gyülekezet nélkül is, magadtól. Vezesd rá őt is erre az útra. 
- Megpróbálom - mondtam röviden. - De nem most. - majd elindultam a laborom felé. 
- Ne halogasd! Minél előbb megtudja, ki is ő valójában, annál jobb. - nem válaszoltam neki, nem hittem, hogy bármi hasznosat hozzá tudnék fűzni a beszélgetésünkhöz. 
Bementem a laboratóriumba, minden úgy volt, ahogy hagytam. Daren vére különböző kémcsövekben, különböző anyagokkal keverve. Némelyikkel mutat reakciót, némelyikkel nem. 
Megfogom az egyik kémcsövet, amibe ezüstöt raktam. Megszorítom az üveget, ahol benne van az anyag, és elkezdtem a kísérletezést. 
- Sargna orasd - suttogtam a boszorkányok nyelvén. A cucc vörös fény kíséretében egyesült az ezüsttel. Ugyanolyan maradt a vér színe. Érdekes... Tegnap még hatott rá az ezüst... Daren vére tartalmaz mágiát, de nem sokat... Minden esetre ez az információ nem nagyon segített a továbbhaladásban. 

Sorra vettem az előkészített kísérleteimet, de nem tudtam belőlük sokat megállapítani. Végül ebédig elfogytak, és összeállítottam a következő kísérletezéshez mindent. Kimentem a szobából, és a konyha felé vettem az irányt. Csak egy üzenet volt rajta Darentől. 
- Dolgom akadt, így elmentem. Nem akartalak megzavarni. Keríts magadnak kaját, bocs, nem volt időm összedobni neked semmit. 

Daren 

Hát erről ennyit, most mehetek ki a városba magamnak valamit vadászni. 

Étterembe nem megyek, nincs sok kedvem emberek közé menni, így a sarki élelmiszerboltot vettem célba. Vettem tésztát és bolognai mártásalapot, majd hazamentem, hogy elkészítsek valamit magamnak. 

Beraktam a tésztát a vízbe, majd az edény fölé emeltem a kezemet. 

- Varma stendax - mormoltam, majd a víz egyből elkezdett forrni, és nem sokra rá kész is volt a tészta. Hasonlóan jártam el a mártás elkészítésével, elég hamar letudtam, majd az egészet belapátoltam.

Most jöhetett a következő napirendi pont, amit már régóta megakartam csinálni, csak most szedtem hozzá össze a bátorságomat.

Ideje megpróbálni beszélgetni a látóval, aki Janice-szel kapcsolatba lépett. 

Felmentem a szobámba, majd félrehúztam a szőnyeget a padlóra festett pentagrammáról. Az öt csúcsba egy-egy égő gyertyát rakok, majd elmegyek egy vízzel teli edényért, illetve Janice egy hajszáláért, amit akkor vettem fel a földről, amikor náluk jártam. 

A látó minden bizonnyal Janice rokona, hisz ritkák a látó családok, szóval nagy eséllyel van köztük ilyenfajta kapcsolat. Leraktam a vízzel teli edényt, majd a víz felszínére helyeztem a hajszálat. Beleszórtam egy kis homokot, hogy nehogy véletlenül Janice-nek "telefonáljak".

Majd énekelni kezdtem, mint minden nagyobb varázslatnál, természetesen a boszorkányok nyelvén. Szél támadt a szobámban, de nem rémültem meg. A gyertyák majdnem elaludtak, viszont küzdöttek a huzattal, ahogy egyre előrébb haladtam az énekben, láttam, hogy a víz mindjárt kifolyik az edényből, de mielőtt ez megtörtént volna, az egész lángra kapott.

Előveszem a térképet, amin be van jelölve Ragetown, és csak reménykedem, hogy ott van az a Látó. Összegyűröm a papírt, majd a tűzbe hajítom. Még nagyobb lángra kap.

Most jöhet a kérdés, hogy nem félek-e attól hogy kigyújtom az egész házat? Nem. A mágia általi tűz nem így működik. 

- Mit akarsz? - hallottam meg a suttogás. 

- Kenneth Wyndham vagyok, boszorkánymester. Janice Clayton-t szeretném megvédeni. 

- Ismerős... Te ott voltál... - mondta. 

- Igen, amikor kapcsolatot teremtett vele. - Tudtam, hogy nem ez a szokványos stílusom, de nem akartam magamra haragítani semmilyen látót. Elég veszélyesek tudnak lenni... Janice esetében azonban ő van veszélyben. A látó, akivel pedig éppen beszélek, segíthet abban, hogy eldöntsem, mit kéne csinálnom. Kivételesen tanácstalan voltam...

- Nem dönthetek helyetted - érkezett a ki nem mondott kérdésre a válasz. - legalább tudom, hogy megbízhat benned.

- Ilyen távolról is belelát a fejembe? - most már nem mondtam ki hangosan, csak gondoltam rá. 

- Igen. - felelte röviden. - az én ítélőképességemben meg ne feltétlenül bízz.

- Ezt hogy érti? - kérdeztem. 

- Janice anyja vagyok... Gondolom nem beszélt rólam. Még. Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy össze kell vele barátkoznod. Szüksége van rád, hogy legyen valaki, aki épelméjű. 

- Nem értem, mire gondol. 

- Nem baj. Védd meg, kérlek! Ha valaki megszerzi magának, ilyen gyengén és képzetlenül bármi rosszra felhasználhatják, te is tudod...

- Ezért segítek. - feleltem röviden. 

- Ez nem elég. - fura volt, hogy fejben beszélgettünk, de oké.

- Ezt hogy érti? - kérdeztem.

- Légy a barátja. Arra van a legnagyobb szüksége. - Ez volt az utolsó dolog, amit mondott, mert a következő pillanatban elaludt a tűz, a gyertyák,  a tál pedig széttört, és elárasztotta a víz a szobámat. Mármint konkrétan elárasztotta, mert olyan volt, mintha egy szökőkút törne fel a földből, és egyre csak jött a víz. 

Hát igen, így jár az, aki olyasmivel játszik, amihez nem ért. 

Miután ötvenféle varázsigét elmondtam, ami csak eszembe jutott a víz megállítására, Daren hazajött, és már az alsó szint is tocsogott a vízben. Mezítláb lementem a lépcsőn. 

- Már megint mit csináltál? - tette a fel a kérdést, amit elég gyakran szoktam tőle hallani. 

- Varázsoltam. - feleltem röviden, a szemeit forgatta, és úgy nézett rám, hogy "nem mondod?" 

- Minden esetre, jobb ha nem tudom - mondta, majd ledobta a cuccát. - de te takarítasz fel mindent! Nem tudom, hogy, de old meg. Neked van hozzá varázserőd is. 

- Nekilátok - mondtam, majd egy újabb baromi izgalmas délutánnak néztem elébe, de legalább volt időm gondolkodni. 

Visszaemlékeztem Janice anyjával való beszélgetésre, hogy ne bízzak az ő ítélőképességében, és legyen valaki, aki épelméjű. Összeraktam a kettőt, és tessék, meg volt a megoldás. 

Janice anyja őrült, valószínűleg a "látósága" miatt. 

Minden esetre igaza van, meg kell védenem őt, és bármennyire is tiltakoztam eddig ellene, el kell neki mondanom az igazat, anélkül nehezen fog menni. Csak reménykedem benne, hogy a vámpírok hallótávolságon kívül lesznek...

A kérdés: miért nem írom le neki? Nem biztos, hogy végigolvassa, előbb titulál bolondnak... Így muszáj beszélnem vele, mert ha nem beszélek, az még gyanúsabb. 

Őszintén, a fő dolog, ami eddig visszatartott az az volt, hogy egyáltalán nem akartam neki elmondani. Jobb tudatlanságban élnie, boldogabb lehet az élete... Csak hát nem élhet örökké így, és annál jobb, minél előbb tudatosul benne.

Nem lehet soha olyan az élete, mint egy átlag embernek, sőt, megkockáztatom, hogy esélye sincs a boldogságra. 

11. fejezet - Vadászat

A 7.-8. fejezetben betekintést nyertünk Tristan és Kenneth fejébe, most pedig ismét hasonló vizekre evezünk tekintve, hogy Janice nem tud még semmit, így vele nem történik sok minden. Viszont közben a vámpírok és boszorkányok nem tétlenkednek...

Eddig csak a szándékaikat, gondolataikat, véleményüket tisztáztam Janice-ről, a következő két fejezetben viszont nem a lány lesz a középpontban, hanem a srácok saját élete. 

-TRISTAN SZEMSZÖGE- 

Otthon ültünk mind az öten. 

Évszázadok óta együtt éltünk, amolyan család lettünk. 

Jó, nem évszázadok óta. Csak úgy százötven éve, a többiek már régebben. Minket a húgommal akkoriban változtattak át. 

Nem ismertük az igazi szüleinket, csak a családnevük maradt meg utánuk. Dreadmore. Elvileg valamilyen nemesek voltak, vagy mik. Nem nagyon izgatott a dolog se engem, se húgomat, mindvégig árvaházban vagy az utcán éltünk, amíg nem találtak ránk Colin-ék. 

Colin egyből beleszeretett a bátor, vagány, kacér húgomba. Nem csodálkoztam rajta... Végül annyira mély lett a kapcsolatuk, hogy Colin elmondta Nicole-nak az igazat, és a húgom másra sem vágyott, mint hogy ő is vámpír legyen, viszont nem akart engem elhagyni. 

Így jött az, hogy engem is megkerestek a dologgal, és a többi már csak történelem... Felesleges rajta rágódni. 

- Éhes vagyok - jelentette ki Diana. - nem megyünk el vadászni? Már besötétedett. 

Szombat este volt. Csak azért kellett megvárni, hogy sötét legyen, mert akkor nem látnak minket. Egyébként a nappal úgy ötven éve nincs semmi problémánk. Nem túlzottan szeretjük, de legalább nem éget el minket, mint régebben. 

Az úgy történt, hogy találtunk egy boszorkánymestert, más néven egy undormányt, aki nem volt tagja egy gyülekezetnek sem, így szépen, csendben el tudtuk fogni, és addig játszadoztunk vele, kínoztuk, vallattuk, míg végül elárulta a szabadságáért cserébe annak a titkát, hogy hogyan mehetünk ki a napra. 

Fájdalmas megoldás, de megoldás. 

Mindannyiunk hátán egy hatalmas rúna-tetoválás van, amelyet elég nehezen raktak ránk, tekintve, hogy a tű nem fog minket. Minden esetre, inkább nem részletezem, jobb nektek úgy. 

- Felőlem mehetünk - felelte Arthur. - Nekem is nagy az étvágyam.

- A förtelmek nem lesznek boldogok tőle - szólaltam meg, majd összecsaptam a könyvet, amit épp olvastam. Féloldalas mosolyra húztam a számat. - szóval, benne vagyok.

- Mi nem jövünk szerintem - mondta a húgom. - Legalább egy kicsit kettesben lehetünk Colinnal... 

- Oké, drágám. - ölelte át Nicole-t a srác. - hol szeretnéd kezdeni? - majd elkezdte csókolgatni a nyakát. 

- Esetleg... Itt? - felelte, majd átrántotta a srácot maga felett és szinte kiterítette az asztalra, majd rámászott.

- Jesszus, menjetek szobára... - forgatta a szemeit Diana. - Jobban tesszük, ha azonnal indulunk... - Diana és Arthur kimentek, de én még visszafordultam egy kicsikét. Nicole-lal találkozott a tekintetünk. 

- Adj neki! - suttogtam, majd bíztatóan rákacsintottam. Ő egy bólintás kíséretében felelt. 

- Meglesz! - majd köszönésképp intett egyet, és ismét rávetette magát Colinra... Mintha valami állatok lennének és most lenne a párzási időszakunk. 

Arthur-rel és Diana-val a város egy elhagyatottabb részére mentünk. Csak szimplán az utcán sétáltunk, alig mászkált ilyenkor már valaki a városban. 

Szívdobogásra lettem figyelmes, társaimra néztem. Ők is hallották. 

Ketten voltak, majdnem tökéletes szám számunkra. Vitatkoztak, de nem különösebben érdekelt minket, hogy miért. Elindultunk a hang irányába. 

- Tied az egyik, Tristan - suttogta Diana. - Mi osztozunk a másikon Arthur-rel. 

- Nem szívjuk ki az összes vért, világos? - mondta szigorúan Arthur. - Nem akarok problémát a boszorkányokkal. Most különösen fontos, hogy békén hagyjanak minket. - Diana-val nem válaszoltunk, csak bólintottunk. Vettük az adást. 

Egy elhagyatott zsákutcánál rátaláltunk áldozatainkra. A környéken nem mászkált több ember, hallottuk volna. A lány elkapta a hozzá közelebbit, és egyből rá is harapott a torkára. A másik, egy férfi elszántan nézett engem.

Nem ijedt meg.

Ez nagyon nem tetszik... Mi az, hogy nem ijedt meg tőlünk? 

Mellette termek. Megcsap a szaga. Nem tetszik, borzalmas. Olyan szörnyű arra gondolni, hogy megkóstoljam, mint amilyen jó arra gondolni, hogy Janice-szel csináljam ugyanezt... Egyből tudom, hogy mi az egész oka. 

- Vérfarkas... - szűröm ki a fogaim között. Támadó állást veszek fel, Diana éppen hogy elkezdett inni, de szerencsére meghallotta, amit mondtam, így az áldozatát nekitámasztja a falnak. Életben van, nem fog meghalni. 

Háromszögben elhelyezkedtünk a vérfarkas körül. Nincs telihold, így nem a csúcsformájában találkozott velünk. Csak morgott ránk, nem mozdult. Ő is tudta, hogy túlerőben vagyunk.

- Lám-lám... - szólalt meg Diana, majd elkezdte körbejárni a kutyát, mint aki a zsákmányát kerülgeti. - csak nem egy eb, aki elszakadt a falkájától? 

- Vadállat... - mondta ki undorodva Arthur. - Nem ez a szerencsenapod. - Körbeforgattam a fejemet, féloldalas mosolyra húztam a számat. 

- Rég nem volt részem egy jó kis kutya-nyúzásban. 

- Vámpírok.... - Motyogta az áldozatunk. - Utálni vámpírok... - Diana felnevetett. 

- Szerencsétlen farkaska, legalább a fajtád értelmi szintjén vagy - mindhárman tudtuk, hogy rohadtul nem ő tehetett róla, hogy nem tudott normálisan beszélni. Egyszerűen csak a félig-farkas alakja miatt volt ilyen. Persze nekünk nem számított, lehetett volna emberi formájában is, akkor is kigúnyoltuk volna. 

A következő pillanatban mindhárman rávetettük magunkat. 

- Ez jól esett - megtöröltem a véres kezemet a ruhámban. - Rég nem csináltam ki semmit se. 

- Buli volt - helyeselt Diana. - A testét kiviszem az erdőbe, hogy a fajtabeliek jól lakjanak belőle - az igazi farkasokra gondolt. - Ti addig vacsizzatok meg! Én már jóllaktam. 

- Keresek másikat. - szóltam Arthurnak. - Neked biztos jó Diana maradéka, de én nem nyúlok hozzá. 

- Oké pajtás, majd otthon - felelte, majd öklöztünk egyet, és elindultam másfele az utcákon. 

Sok időbe telt, mire végre megtaláltam a megfelelő célpontot.

Hallottam a léptei zaját. Magassarkú, szóval egy nőről van szó. Imádom a nőket, férfiakból csak undorodva táplálkozom. Befordulok arra az utcára, ahol elméletileg van. 

Megláttam a lányt. Ismerem a suliból, ha jól tudom, Carole-nak hívják, de nem voltam benne biztos. Be akart jutni egy házba látszólag, de nem kulccsal, vagy ilyesmivel. Be akart törni. 

Felkeltette az érdeklődésemet. 

- Szia - köszöntem, miután mögötte teremtem. - Mit csinálsz itt ilyen későn? - a lány megfordult. Láttam rajta a feszültséget, majd amikor rájött, hogy én vagyok az, megnyugodott. Csillogó szemekkel nézett fel rám.

- Tristan... - mondta. Ennyit arról, hogy érdekes. - Te... mit szeretnél? - kérdezte. 

- Hát tudod... Csak erre jártam. - feleltem, majd közelebb léptem hozzá, és nem húzódott el. Szegény... Vámpír vagyok, ő meg ember. Persze, hogy vonzódik hozzám. Elsimítom a válla mellől a haját, hogy szabad legyen az ütőere. - Te mit csinálsz?

- Semmi érdekeset... - válaszolta, majd miközben félrekotortam a haját, még közelebb húzódott hozzám. Ostoba lány.

Lehajoltam, és megcsókoltam a nyakát. Még nem is haraptam meg, de már ettől is a bűvkörömbe került. A karjaimba omlott.

- Ó Tristan... - nyögte, majd kibújtak szemfogaim, és belemélyesztettem őket a bőrébe. 

A kissé sós, édes, mámorító, friss vére a számba folyt. Mohón nyeltem, míg el nem múlt az éhségem. Felegyenesedtem, ő pedig kábultan nézett fel rám.

- Mi... történt... - kérdezte úgy, mint aki be van állva. Nem csodálom, ilyen hatással van az emberekre a mérgünk. 

Most megharapom a saját csuklómat, és egy kis vért folyatok a sebére. Arra nem vállalkozom, hogy megitassam vele, mert a végén nekem kipurcan, és vámpírrá változik. Aminek meg a gyülekezet nem fog örülni. 

Hamar elkezdett begyógyulni a harapásnyom, majd már teljesen eltűnt. A pulóverem végével letörlöm róla a vért. Gondosan ügyeltem rá, hogy a ruhája ne legyen olyan, mert azzal nem tudnék sok mindent kezdeni. 

Szembeállítom magammal, a kezemmel az arcát simogatom, hogy a kábulat tovább kitartson. Még benne van egy kis vámpírméreg, így a hatásom alatt áll. 

- Felejtsd el, ami itt történt, mindent! - mondtam neki. Az arca a tenyeremen feküdt, kábultan bólintott. - Menj haza és fürödj meg! Majd aludj egy kicsit. - Ez után egy szempillantás alatt elillantam onnan, és hazafele vettem az irányt. 

Még mindig rohadt jó érzés volt kinyírni a kutyát. Meg vadászni is, régen csináltam ilyesmit. Pedig nem ártana gyakrabban...

10. fejezet - Barátság

"A jó barátokat nem látod,
ők mögötted állnak."

- JANICE SZEMSZÖGE -

Kenneth nem beszélt velem, hiába akartam szóra bírni. Pedig még kémiaóránk is volt, de nem szólt egy szót sem. Hallgatott. Nem mondott semmit, nem tudtam semmit. Nem nézett őrültnek, és emiatt még jobban féltem. 

Nem értettem, hogy nem akadt ki, vagy valami. Meg akart nyugtatni, ami ilyen esetben nekem az utolsó dolog lenne, ami eszembe jutna... Vagy csak én vagyok szörnyű ember?

Minden esetre szünetben kimentem az udvarra. Nem volt beborulva, hét ágra sütött a nap. Az árkádok alatt Tristan és barátai ácsorogtak. Nem volt sok kedvem most Tristan-nel beszélgetni, egyrészt, mert Kenneth nem akarja, másrészt meg azért, mert a haverjai ott vannak, akik pedig ijesztők. Mármint tényleg, olyan a kisugárzásuk... Nem tudom megfogalmazni. Olyan rossz előérzetem van az egész társasággal kapcsolatban. 

Azonban Tristan is észrevett engem, és elindult felém. Ennyit arról, hogy nem beszélek vele. 

- Szia Janice  - köszönt rám. 

- Szia. - biccentettem. 

- Hogyhogy nem bo... Kenneth-tel vagy? - kérdezte a féloldalas mosolyával. 

- Hát... Nem vagyunk most épp beszélő viszonyban. 

- És mi abban vagyunk? - vonta fel a szemöldökét. Kissé elmosolyodtam. 

- Még nem döntöttem el. 

- Akkor ezt egy igennek veszem - felelte, majd kicsit közelebb jött hozzám, és megéreztem enyhén a csodálatos illatát... Komolyan, egy pasinak hogy lehet ilyen jó illata? - Remélem, nem haragszol amiatt a... na, amiatt. 

- Semmi - legyintettem. - Ha nem akarjátok elmondani, biztos jó okotok van rá. Másrészt meg kételkedem benne, hogy van bármi is, amit el kéne mondani. 

- Akkor megnyugodtam. Mit szólnál egy délutáni kávéhoz vagy valamihez, kislány? Eléggé fáradtnak tűnsz...

- Nem aludtam valami jól - feleltem. - De bocs, most nincs kedvem hozzá. 

- Oké - felelte röviden, majd közelebb hajolt, és egy tincsemet a fülem mögé simította. Annyira tudja, hogy kell hatással lenni egy lányra... 

De én nem egy lány vagyok. 

Komolyan a szemébe néztem, és vártam, hogy miért csinálta ezt a mozdulatot. Feltűnt, hogy gondosan ügyelt arra, hogy hozzám ne érjen. Érdekes, de nem csináltam belőle ügyet. 

- Mit művelsz? - ráncoltam a homlokomat. Tristan kérdőn, féloldalas mosolyával nézett rám. 

- Minek látszik? 

- Öhmm... Nem tudom, mi a megfelelő szó rá - mondtam végül. Zavarban voltam, eltávolodtam tőle. - De bármi is, hagyd abba. 

- Oké - megadóan felemelte a kezét. - Igazából csak teszteltem valamit. 

- Ugyan mit? - vontam fel a szemöldökömet.

- Egy elméletet. - felelte röviden. Továbbra is úgy néztem rá, mint aki kíváncsi a folytatásra. - Hogy tényleg nem olyan hatással vagyok rád, mint a többi lányra. - elmosolyodtam. 

- Azt hittem, hogy ez eddig is tiszta volt.  

- Hát... most már biztos, hogy nem. - válaszolta. - Most megyek. - mondta, majd visszasétált a többiekhez...

Csak úgy simán itt hagyott köszönés nélkül? Nem értem ezt a srácot, komolyan nem... Se Kenneth-et. Mindketten szörnyűek, nem akartam ilyesmin agyalni. Bementem a suliba, majd megkerestem Tayna-t és a barátnőit. 

- Sziasztok! - köszöntem nekik. Furán néztek rám. 

- Szia... - felelték. 

- Szia! - mosolygott rám Tayna. - lányok, ő itt Janice. Janice, ő itt Charlie - mutatott egy vékony, hosszú, fekete hajú, szeplős, szemüveges lányra. - Ő pedig Rossy - mutatta be a másik lányt is, akinek fehérre festett haja volt, és tiszta rózsaszín volt az egész ruházata. Rossy-t és Tayna-t megértettem, miért barátkoznak egymással. Hasonló a kisugárzásuk, az az életvidám, romantikus fajta. Charlie valahogy nem illett kettejük közé, hisz nem volt semmi különleges a stílusában. Ezt nem rosszból mondom, csak így volt... Minden esetre mindhárman szimpatikusak voltak. 
- Milyen eddig a suli? - kérdezte Tayna kiszakítva a gondolataimból. 
- Hát... kicsit egyedül érzem magam - feleltem röviden. - Mindenkinek megvan a megszokott baráti köre, és sehova nem illek be. 
- Úgy láttam, hogy Kenneth-tel jól kijössz. - mondta kissé morcosan Rossy. 
- Öhm... Igen - feleltem végül. - De nem igazán szeretne beszélni. 
- Kenneth senkivel nem szeret beszélni, ne vedd magadra - nevetett ki Tayna. - Minden esetre, hozzánk mindig jöhetsz. - mosolygott.
- Kedvesek vagytok - mondtam. - viszont biztos nem tudtok olyan jókat beszélgetni, ha én is itt vagyok... 
- Ne butáskodj - szólt közbe kicsit halk hangján Charlie. - Biztos izgalmas egy ember vagy, egymással eddig is épp eleget beszélgettünk. 
- Kösz, ennyire becsülsz? - felelte játszott sértődöttséggel Rossy.
- Igen, túl sok volt már belőled - játszik rá Tayna is. 
- Annyira gonoszak vagytok... - mondta, majd hátravetette a haját. - Nem beszélek veletek... - Mindannyian felnevettünk. 
- Megcsináltátok az irodalmat? - kérdezte Tayna. 
- Aha, még tegnapelőtt. - bólintott Charlie. 
- Meglepődnél, ha igent mondanék, mi? - mosolygott Rossy. 
- Mégis beszélsz velünk? - kérdeztem mosolyogva. Meglepetten, de kissé boldogan néztek rám. Rossy megint elővette a megjátszott sértődöttségét. 
- Mindenbe beleköttök... Kötözködők! - mondta durcásan. Nagyon jól el voltunk, és örültem, hogy szereztem pár barátnőt - ha nem is olyan közelieket, de legalább szereztem. 

Elérkezett a hétvége, és a héten többet nem beszéltem se Kenneth-tel, se Tristan-nel, de különösebben nem is hiányoztak annyira. A lányokkal - Tayna-val, Rossy-val és Charlie-val egész jól kijöttem, de még mindig nem voltam igazán a kis csapat tagja. Hogy is lehetettem volna, amikor még egy hete se voltam ott? 
Minden esetre eseménymentes hétvégém volt, apa és a bátyám otthon voltak, de ott is csak a munkájukkal foglalatoskodtak... Szegény Jayson - a bátyám - még csak 24 éves, és már csak a munkájának él... Egyetlen dologban voltam biztos, én nem ilyen életet szeretnék majd... Minden esetre ő boldognak látszik így, ahogy van, és ettől én is kissé megnyugszom. 
Eseménytelenül telt ez a két nap, és lelkesen vártam a jövő hét fejleményeit...

9. fejezet - Tudat

"Ha láthatják a gondolatainkat,
nem lesznek többé titkaink. "

Bocsánat, kissé rövidre sikeredett... :/

- JANICE SZEMSZÖGE - 

Nem tudom, pontosan mi vezérelt, amikor meghívtam Kenneth-et hozzánk. Egyszerűen csak éreztem, hogy megbízhatok benne, illetve meg kell bíznom benne. 

A fal hibátlanul működik. Kenneth minden kérdést hárít, nem sok mindent tudok meg róla, míg a házunkhoz érünk. Az épületet gyanakodva, szinte már gyűlölettel mustrálja, amit nem tudok hova tenni, de inkább nem kérdezek rá. Bemegyünk, majd egyre türelmetlenebb leszek. 

Szeretném, hogy bízzon bennem, hogy elmondja azt a titkot. Sejtem, hogy azon gondolkodik, hogy miféle idióta enged be csak úgy egy idegent a házába, de nem érdekel. Érzem, hogy jót akar nekem. Nem tudom hogy és miért, csak... Tudom. 

Felmegyek az emeletre, lassan követ. Kirámolom a szekrényből a rajzaimat. 

- Eleinte nem tudtam, miért rajzolok ilyesmiket - kezdtem. - Aztán most abba szeretném hagyni... Félek... - eddig még nem vallottam be, de úgy éreztem, hogy a rémálmomnak köze van a rajzaimhoz. Végül ledobtam az egész köteget a földre Kenneth orra elé. 

- Mi? - kérdezte még a megjegyzésemre. Nem értette, miről beszéltem, de nem bántam. Megbabonázva bámulta a rajzkupacot.

- Miért rajzoltad ezt? - kíváncsiskodott, majd felemeli a legfölsőt. Nem válaszoltam, mert nem tudtam, mit mondhatnék. Félredobta a rajzot, majd kotorászni kezdett a többi között. Ahogy egyre többet vett szemügyre, elvetemültebb, kíváncsibb és csodálkozóbb lett a tekintete. 

- Miért rajzoltad ezeket? - kérdezte ismét. Már a földön ücsörgött, és egyre gyorsabban kutatott a rajzaim között. Gratulálok Janice, elérted a célod. Felkeltetted az érdeklődését. Leültem mellé.
- Nem tudom - feleltem röviden. - Így tudtam magamat kifejezni - vontam meg a vállam.
- De... honnan jönnek az ötletek? - faggatott.
- Hé, nyugi haver - mondtam, de legfőképp azért, hogy minél később válaszoljak. - Mit tudjam én, a fejemből... - Ennyit tudtam én is erről. De komolyan, mit várt? Hogy valaki mindig megmondja, mit rajzoljak? Komolyan nem értettem.
- Bocs. - mondja röviden. Tovább kotorász közöttük. 
- Remélem, nem hiszed, hogy... nem vagyok normális. - a fiú kissé elmosolyodik. 
- Nem, nem hiszem. - majd közelebb hajolt kissé. - Tudom, hogy nem vagy normális. - Kissé meghökkentem a válaszán. 
- És... Miért nem menekülsz sikítva előlem? - ráncoltam a homlokom. - most mutattam neked egy csomó... őrült rajzot. 
- Soha nem futok el - felelte röviden. Tudtam, hogy ez egy kitérő válasz, de ha nem akar válaszolni, akkor nem erőltetem...
A következő pillanatban meghallottam anyum hangját. 
- Ne bízz senkiben! - ismételte meg, hisz ezt a múltkor is elmondta. Féloldalasan Kenneth-re emeltem a tekintetemet, miközben megrázkódtam kissé a félelemtől.
- Ideje menned. - mondtam komoran, majd felálltam, és kinyitottam neki az ajtót, hogy kimenjen rajta. 
- Miért? - vonta fel a szemöldökét. 
- Csak. - feleltem röviden. A helyzet kissé komikus volt, mert most én vettem át az ő stílusát. Még mindig remegtem ijedtemben. 
- Jól vagy? - kérdezte őszinte aggódással. 
- Csak... Menj, kérlek. - sütöttem le a szememet.
- Nézz a fejébe! Tudom, hogy meg akarsz benne bízni. Nem aludhatsz tovább. - hallottam továbbra is a hangot. Minden lelki jelenlétemre szükségem volt, hogy ne válaszoljak neki, és Kenneth ne nézzen idiótának. 
- Janice... Minden oké? - kérdezte miközben odajött mellém az ajtóba. 
- Nézz a fejébe, lányom. Koncentrálj! - a hang kezdett kissé felidegesíteni, és a fogaim között kipréseltem a szavakat. 
- Fogd már be! - Kenneth arcán láttam, hogy meghallotta, amit mondtam. Meglepő módon pedig biztos voltam benne, hogy tudja, nem neki szólt. 
- Kivel beszélsz? - vonta fel a szemöldökét. Hát az biztos, hogy nem erre a válaszra számítottam. 
- Senkivel. - feleltem kapásból. 
- Nekem nem tűnt annak. 
- Mondtam már, hogy ideje menned - tértem ki. 
- Láss Janice, láss! Tudd meg, hogy bízhatsz-e benne! - hallottam továbbra is anyum hangját. Nem bírtam tovább, nem érdekelt, hogy Kenneth ott van mellettem. 
- Hagyj már békén! - ordítottam. - Ezt akartad? Hogy kiakadjak? - Meglepetésemre a fiú nem úgy reagált, hogy elrohant, vagy ilyesmi. Odajött hozzám, és átölelt. 
- Nyugodj meg! - mondta. - Nincs semmi baj... - Éreztem a meleget, amely átjárja az egész testemet. Majd átadtam magamat ennek a melegre. A napra gondoltam, hogy milyen erős, milyen forró, hogy Kenneth pont olyan ilyenkor, mintha napoznék. Egy ideig kellemes, de utána már éget. 
De most nem húzódtam el, nem kapálóztam az égető érzésnél. A következő pillanatban pedig már nem anyum hangját hallottam a fejemben, hanem Kenneth-ét. 
- Azért marha rendes lehet az a Látó, aki mások jelenlétében kezd el dumálni szerencsétlenhez.
- Mit mondtál? - toltam el kissé magamtól. Láthatóan meglepődött. 
- Hogy én? - kérdezte. 
- Mi az a Látó??? - förmedtem rá. 
- Nyugalom... - mondta. 
- És nem vagyok szerencsétlen! - tettem hozzá. 
- Hé... - majd elhallgatott. Tekintve, hogy már nem értem hozzá, eltűnt a meleg, és ráadásul kissé fáztam is. Felvontam a szemöldökömet. Megrázta a fejét, és nagyon halkan azt mondta, hogy:
- Még nem állsz készen. 
- Hogy... mire? - lepődtem meg. Nem érkezett válasz, csak elindult lefele a lépcsőn.  - Most hová mész? - kiáltottam, és elindultam utána. 
- Kitalálok egyedül - felelte, majd kisétált a bejárati ajtón, és elindult a város felé. Kimentem én is az utcára. 
- Várj! - kiabáltam. - Mire nem állok készen? 
- Semmire - jött a válasz, majd szaporábbra vette a lépteit. 

8. fejezet - Magány

"Kérdések válaszok nélkül sorban hullnak el,

Az unott csend fojtogat, és senki nem felel."

(-Ossian-)

És most, hogy az előző fejezetben kicsit betekintést nyertünk Tristan.... Fejébe? Nem a helyes kifejezés... Minden esetre gondoltam, hogy megmagyarázom mindkét srác gondolatjárását egy kicsit, hogy legalább mi értsük... Szóval:

- KENNETH SZEMSZÖGE - 

Értelmet nyert az életem, amikor találkoztam Vele. 

Van egy célom. Biztonságban kell őt tartanom - mind a vámpíroktól, mind a Gyülekezettől. Ő egy Látó... Olyan ritkaság számba megy, mint a fehér holló, a jó ketchup, vagy egy kétezer éves műtárgy. 

Jó, kissé fura, elismerem, hogy kajához meg tárgyhoz hasonlítom szegényt, de értitek a lényeget. Jó, valószínűleg nem. De nem számít. Nekem kell értenem. 

Nos, ha már kénytelen vagyok veletek megosztani a gondolataimat valamilyen természetfeletti dolog miatt - ne kérdezzétek, ti olvassátok a gondolataimat, nem én őrültem meg... 

írói megjegyzés: tudom, hogy egy idióta vagyok :D 

Amellett, hogy ő a Látó még semmi érdekeset nem találtam a lányban, de ki tudja. Még lehet, hogy az lesz. 

Jó, a Látó-s dolog is elég indok, hogy érdekeljen... Ez az első dolog ami igazán megragadta a figyelmemet ebben a koszfészekben. 

Ja, nagyjából leszarok mindent, amit a vámpírok csinálnak, amíg nem ölnek meg senkit. Az meg még jobban nem érdekel, hogy a boszorkányok és boszorkánymesterek min törik magukat. Komolyan, rosszabbak, mint a vámpírok.... Jó, most azt akartam mondani, hogy ők nyíltan rosszak, a boszorkányok meg nem, de hát egyikük se éppen olyan őszinte az emberekkel... Mondjuk úgy, hogy azért szerintem a vámpírok tisztában vannak vele, hogy ők nem a jó oldalon állnak. A boszik meg azzal nyugtatgatják a lelkiismeretüket, hogy a nagyobb jó blablabla... 

Szimpla duma, kamu, kifogás. 

Egyszerűen csak a könnyebb utat választják a dolgokhoz. 

Igen, nem kell mondani. Úgy nagyjából mindenkit utálok ill. leszarok. Hogy miért? Tök egyszerű. 

Nem látom értelmét, hogy foglalkozzak velük. 

Amit a vámpírok ill. boszorkányok művelnek, hidegen hagy. Nem tudnak újat felmutatni. Jó, találtak nemrég egy hullát - de az a para, hogy valószínűleg egyik team se tette. Meg hát nem csak a természetfelettiek gyilkolnak. Az emberek is képesek az ilyesmire. 

És el is jutottunk az emberekhez. Tudatlanok, védtelenek... Elmondhatnám nekik az igazat, de semmi értelme nem lenne. Úgy se hinnének nekem. Olyan mágia meg nincs, hogy meggyőzzem őket valamiről. Ha meg megmutatom nekik, mire vagyok képes, kinyírnak engem, meg őket is. Majd a síromnál elmondhatják, hogy mennyire hasznos voltam a társadalomnak. Nem beszélgetek emberekkel, már csak elvből se. Miközben beszélnék, szinte minden szavam hazugság lenne. Akkor meg mi értelme van az egésznek? 

Az emberi kapcsolatok - az érzelmi kapcsolatok - lényege az őszinteség, hogy kedvelitek egymást. Emberek előtt pedig nem lehetek önmagam. 

Következő kérdés: miért nem akarok beszélni a Látóval?

Rendkívül egyszerű. Ő sem hinne nekem. Meg persze nem áll készen az igazságra. Magától kell rájönnie, hogy a vámpiroskák semmiképp se tudhassanak róla, hogy ő tudja, illetve el is higgye az egészet. 

Meg ha a csaj még nem áll készen, simán kinyírják a vámpírok. Nem tehet semmit. Olyan, mint egy szimpla ember, amíg nem tudja használni a képességeit. Ahhoz pedig idő kell. Csak remélem, hogy valahol a világban van egy Látó, aki kapcsolatba lép vele, és némi értelmet ver belé. 

Csak 90% az esély rá, hogy beleőrüljön. Nem para... 

El is érkeztünk az okhoz, ami miatt mégis szóba álltam vele. Szeretném, hogy bízzon bennem, és ha eljön az idő, megkeressen a rémálmaival. Előbb engem, mint Tristan-t... Nem elég, hogy vámpír, nem ismerek nála aljasabbat. 

Kihasznál mindent és mindenkit, akit csak tud. Ha csak egy szimpla ember lenne se engedném a Látó közelébe... Ő a legrosszabb mind közül. Borzalmas ember... illetve vámpír.

Nem, nem állítom, hogy én egy szent vagyok. Én se vagyok valami jókisfiú.

Minden esetre Janice-szel nem volt túl izgalmas beszélgetni. Sablonos téma, viszont kissé jó humor. Ennyit szűrtem le az egészből - egy öt perces beszélgetésből megmaradt egy félmondat. Gratulálok kis csaj, ez teljesítmény.  

Vége lett az óráknak, becsuktam a könyvemet, és már pattantam is, hogy kimenjek a teremből, de közben Janice ideért mellém. Jó gyors, meg kell hagyni. 

- Mi az? - kérdeztem komoran. 

- Csak... Gondoltam, csinálhatnánk valamit suli után. - meglepődtem, de nem akartam kimutatni. Valószínűleg az én emberi kapcsolataim hiányosak, de attól még szerintem komolyan randira hívott... Hát jó. Oké. Rendben. 

-Mire gondoltál? - kérdeztem unottan. 

- Szeretném megmutatni a rajzaimat - fonta össze a kezeit a mellkasán. Ilyenkor mindig olyan anyáskodónak tűnt, és akaratlanul is el kell mosolyognom rajta. - Hogy legalább kiváltsak belőled bármi normális reakciót. 

- Ezt hogy érted? - vontam fel a szemöldökömet.

- Olyan vagy, mint egy fal, amiről minden visszapattan. - felelte. Elmosolyodtam. 

- Pontos hasonlat - mondtam. 

- Akkor jössz? - vonta fel a szemöldökét. - Nem várok örökké. - megvontam a vállamat. 

- Nincs jobb dolgom - feleltem, majd elindultam utána. 

Út közben próbált beszélgetni. Olyan hétköznapi, kifacsart témákról, mint ahogy bárki más is szokott. Hárítottam, mint általában. 

Komolyan nem látom értelmét, hogy miért beszélgetnek emberek a nagy semmiről egy csomót. Minden esetre Janice nem úgy reagált a mogorvaságomra, és a rohadtul-nem-érdekel hangulatomra, mint a többiek. Nevetett, viccesen fogta fel. Van humorérzéke, mindenen tud szórakozni. Ez ritkaság számba megy. 

Például itt vagyok én, aki nagyjából semmit nem talál szórakoztatónak. Már kisfiú korom óta nem nevetek semmin. Nem találkoztam még olyan dologgal, ami nevetésre késztetett volna, sajnálom. Én ilyen vagyok. 

Janice meg amolyan. Nevet, sokat, és ez tetszik. A csaj nem, de a humora igen. 

Persze, furcsának tartottam, hogy csak úgy simán meghívott a házukba, de ez teljesen normális barátok között - csak nem pár nap utáni ismeretség esetén. Honnan tudja, hogy nem vagyok sorozatgyilkos? Én is kinézném magamból. Az antiszoc srác, aki mindenkivel mogorva. 

Ha találkoznék önmagammal, tartanám a minimum 20 méter távolságot. 

Minden esetre oké, ő nem én vagyok, másképp gondolkodik. Idióta gondolkodás, de már jó pont, hogy feltételezem, hogy van neki. 

Megérkeztünk. A város széli kiskastélyba költöztek be. Komolyan, ennél rosszabb helyet nem is választhattak volna. A csaj most már egész biztos, hogy meg fog őrülni. 

A toplistán, hogy a Látó lehető legnagyobb baromságai, amiket elkövethet, na azon a listán ez valahol elöl áll, az biztos. Komolyan beköltözött a kísértet kastélyba? Ez meg van húzatva...

Jó, nyilván nem tudja, de attól még ha nem tudnám, hogy szellem lakta, akkor is kirázna tőle a hideg.

Annyit mondott, hogy senki nincs otthon, mert dolgoznak... Hát jó. 

- Mégis hol? - vontam fel a szemöldökömet. Tényleg nem tudtam elképzelni. 

- A közelben van Tonre - magyarázta. Az egy nagyváros a nagy embereknek fenntartva. - Az árak tekintetében nem költöztünk oda. 

- Értem. - feleltem röviden. 

- Gyere, felmegyünk az emeletre. - mondta, majd elindult fel a lépcsőn. A csaj maga az idiótizmus... Komolyan hátat fordított egy szinte vadidegen csávesznek és majdhogynem otthagyja egyedül a házuk közepén? 
Nem százas, annyi szent. 
Minden esetre felmentem utána az emeletre, habár én nem így nevezném a toronyszobát. Rohadt ijesztő volt, éreztem a szellemek jelenlétét. 
És ahogy ők sem örültek nekem, én se repestem tőlük. 
Utálom a szellemeket... Jó, mindent utálok, de a szellemeket különösen. Nem csinálnak semmi rosszat - általában - , de attól még idegesítenek. Húzzatok már a mi világunkból szerencsétlenek, ti is tudjátok, hogy nem ide tartoztok... De felesleges lenne értelmet vernem beléjük. Nem, nem a felesleges a megfelelő szó, a lehetetlen jobban stimmel. 
Bementünk egy szobába. A kastély többi helyéhez képest egész barátságos volt. Nem éreztem már a szellemek jelenlétét, de valami mást igen. Nem tudom megmagyarázni, hogy mit, de éreztem. 
- Érdekes hely - mondtam röviden a házukra. 
- Az - mosolygott Janice. - Nagyon szeretem, olyan... különleges. 
Hát... ez is igaz, de nem ez az első, ami eszembe jut róla. Janice odamegy a szekrényéhez, amelyet eleinte egy ruhásszekrénynek néztem, aztán meglátom a mellette lévő másik szekrényt, és elgondolkozom, hogy most mindkettőben a ruhái vannak-e. Ha igen, akkor  egy egész várost lehetne belőle ruházni. Ha nem, akkor meg mi az istent tart bennük? 
- Eleinte nem tudtam, miért rajzoltam ilyesmiket - mondja kissé keservesen, kétségbeesetten. - Aztán most abba szeretném hagyni... Félek...
- Mi? - nem értettem, miről beszél, majd elővett egy köteg papírt a szekrényből, és ledobta elém a földre. 
Csak a legfölsőt láttam, ami biztos, hogy Stenath-ot ábrázolta. 
Stenath pedig nem más, mint a boszorkányok istene. Haja csápokból áll, bőre szinte tiszta sárga; szemei olyanok, mint egy macskáé; a fél arca pikkelyes. Igen, egész biztosan ő az... De a csaj ezt honnan tudja?
- Miért rajzoltad ezt? - kérdeztem, majd leguggoltam, és elkezdtem szétkotorni a rajzokat. 
Egy részük különleges, ritka természetfeletti lényeket ábrázolt, és biztos voltam benne, hogy Janice még sosem találkozott velük. A többi részük pedig... Nos, mondjuk úgy, hogy voltak közöttük ismerősök. 
A családom történelme jó mélyre visszanyúl. Pár száz éve ismertek egy másik Látót, akit a hajánál fogva felakasztottak. Ez a kép bámult velem szembe.
Nem sok mindent tudok a Látókról, csak néhány képességük világos számomra. A rajzok láttán viszont egy valamiben biztos leszek. A Látók rendelkeznek az őseik emlékeivel. Ez pedig, nos hát fogalmazzunk úgy, hogy azt jelenti, hogy a csaj még erősebb lesz, mint gondoltam. Komolyan kezdek félni tőle. 
- Miért rajzoltad ezeket? - kérdeztem újra. Janice leült mellém. Észre se vettem, hogy már a földön fekszem szinte...
- Nem tudom - felelte röviden. - Így tudtam magamat kifejezni - vonta meg a vállát.
- De... honnan jönnek az ötletek? - faggattam tovább. Észre se vettem, hogy mennyire lelkes, gyanakvó és erőszakos lettem egyszerre.
- Hé, nyugi haver - mondta Janice. - Mit tudjam én, a fejemből... 

7. fejezet - Vámíprok

"A csábítás annak a 

művészete, ahogy magunkat 

formáljuk a másik szemében. "

Kedves Olvasók!
Ez a fejezet Tristan szemszögéből fog lezajlani, hogy legalább mi, halandók, akik ott se vannak, tudjuk valamilyen szinten, hogy mi folyik a háttérben...
Szóval röviden:

- TRISTAN SZEMSZÖGE - 

Ahogy a folyosóra értem, megláttam, ahogy Janice Undormánnyal beszélget. 

Jó, nem hívom Undormánynak... Csak simán Undornak. Igen, mostantól Undor lesz. 

Nem akartam odamenni hozzájuk, mert a végén féltékenységi rohamnak titulálja a csaj, szóval inkább elkerültem őket. Örültem viszont, mert ha Undorral beszélget, akkor velem is fog. Persze, egyáltalán nem arról volt szó, hogy érdekel a csaj, mint csak... Jó, nem egyáltalán, szóba jöhetne egy kis valami - természetesen vérrel fűszerezve. 

Ó, igen... A csaj illata alapján az íze is mennyei lehet, de még sem haraphatom meg csak úgy. Undor és társainak is lenne hozzá egy-két szava... Meg nem is feltétlen jó ötlet megharapni a Látót... A végén rám uszítja a szellemeket, vagy csak simán megöl az elmémben. 

Te jó ég, mekkora rohadt mázlink van, hogy Janice az égvilágon semmit se tud.

Odamentem Arthurhoz és Colinhoz, akik éppen a barátnőikkel; Diana-val és Nicole -lal voltak. 

- Csá Tristan - köszönt Colin, majd lepacsiztam vele. 

- Csá. - köszönt Arthur is. 

- Szia - mondta Diana, majd húgomhoz fordultam. 

- Szia húgi - mosolyogtam rá, majd megöleltem. 

- Szia. Na, felszedted már a csajt? - kérdezte. 

- Hagyjatok már ezzel - próbáltam hárítani a témáról. 

- Mennyei illata van - folytatta Diana - tutira megkóstolnám, ha lehetne. Szóval Tristan, vesd rá magad! És ha le tudod vele beszélni, hozhatsz nekünk is belőle...

- Mert annak a Gyülekezet marhára örülne - vágtam rá. - Ráadásul tudjátok, hogy Janice nem egy egyszerű ember. Ő a Látó, ami azt jelenti, hogy még inkább kiakadnának a... Förtelmek. 

- Akkor is kiakadnának, ha tudnák, hogy így hívod őket, tesó - mondta Colin. 

- Chö, ahhoz nincs semmi közük, hogy nevezem őket - feleltem lazán. 

- Tristan, Tristan... Mióta érdekelnek téged a boszorkányok szabályai? - kérdezte Arthur. 

- Á, ez egy jó ötlet - mosolyogtam önelégülten - Kenneth-et boszorkánynak kéne hívnom, nagyon imádná. 

- Nono, a Látócska előtt semmiképp - nézett rám szúrós szemmel Colin. - Ha megtudja az igazat, akkor nem sok jót jósolok neki a részünkről... - csóválta a fejét. 

- Kellett nekem beszélnem nektek az egészről - támaszkodtam a falnak. 

- Ha nem beszéltél volna - fonta össze a kezeit Diana - akkor nem tudtad volna meg, hogy mi is. 

- Meg is köszöntem - feleltem. - Minden esetre, igazatok van. Nem akarom, hogy tudja az igazat. 

- Egyáltalán nem - vonta fel a szemöldökét a húgom. - Pedig bármi is legyen a kapcsolatotok kimenete, mármint ha folytatódik, akkor el kéne egyszer neki mondanod... 

- Az még nagyon messze van, húgi - mosolyogtam rajta - először el akarom nyerni a bizalmát. Utána pedig már gyerekjáték lesz vele bánni. 

- Én adom – szólt Colin – Nem lenne rossz, ha egy Látóval lennénk az oldalunkon.

- Nem hogy rossz lenne, mennyei lenne! – lelkesedett Arthur is. – El tudnánk űzni a boszorkányokat Gerdone-ból. Miénk lenne minden…

- És ehhez csak annyi kell – szólt közbe Diana is – hogy Tristan elcsábítson egy naiv tinédzser lányt. Ennél egyszerűbb megoldása esélytelen, hogy bárminek is legyen.

- Hát… ezt jól megkaptad, Tristan – mosolygott rám a húgom. – úgy néz ki, hogy mindenkinek jó, ha ráveted magad a csajra. Nekünk, mert ezzel szabadok leszünk, neked, mert így megkapod a lányt…

- Mondtam, hogy nem érdekel úgy – fontam karba a kezeimet, és nekitámaszkodtam a falnak.

- Persze tesó – veregette meg a vállamat Arthur – ugye nem hiszed, hogy ezt bárki is beveszi?

- De ha már itt tartunk – tereltem el a szót. – nem lesz olyan könnyű elcsábítani. Más, mint a többi lány.

- Ez sosem okozott neked nehézséget – vágta rá Diana. – Habár igaz, ha egy csajt már sikerült az ujjad köré csavarnod, akkor máris ráuntál.

- Igen, Tristan – helyeselt Nicole. – imádod kihívásokat, de ha elérted a célod, akkor keresel másikat, különben unatkoznál…

- Most pontosan miről is beszélünk? – kérdeztem. – Mert ha meg akartok győzni róla, hogy miért kell elcsábítanom Janice-t, nem kell. Én is fel tudok sorolni jó pár okot. De ha ezen az úton elindulok, el fogom neki mondani az igazat. És ezt előbb kell majd megtennem, mint Undornak. Ja igen, ő még beleköphet a levesünkbe…

- Emiatt te ne aggódj – szólt Nicole, és az arcán a ritka ördögi mosolya jelent meg. – Az egyik boszorkány a barátnőm, mint tudjátok. Ráállíthatom az ügyre.

- Eleinte nem értettem, miért barátkozol vele – mondta Colin elégedetten. – de örülök, hogy barátok vagytok.

- Ja, a húgom tud helyezkedni – helyeseltem. – de most nem ez a lényeg. Tényleg szükségünk van a csajra, hogy megszabadulhassunk a förmedvényektől. Szóval, munkára fel! – csaptam össze a tenyereimet. - szeretném, hogy mindenről beszámoljatok, ha láttok valamit, bármit, hogy mit csinált a csaj. Sőt, azt se bánom, hogyha valaki összebarátkozik vele, és többet fog tudni, mint én... Nicole, te könnyen barátkozol... Mit szólnál hozzá? 

- Szerintem ez nem jó ötlet, bartyó - mondta húgom, majd elhúzta a száját. - Túl feltűnő lenne, ha még a kis baráti köröd is elkezdene vele haverkodni. 

- És? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Tesó... - tette a vállamra a kezét Arthur. - had tanítsak neked valamit a nőkről. Mint ahogy mi, pasik sem szeretjük, ha  a sült galamb, illetve a friss vér a szánkba repül, úgy a csajok sem szeretik. Mindenkinek kell a kihívás és a titokzatosság. 

- Nem tök mindegy nekik?  -kérdeztem. - Egy szót nem szóltam egyik csajnak sem, és mind rám kattantak... Mi lesz, ha mondok is valamit? 

- Te magad mondtad. - szólt rám Diana. - Ő más. Szóval, viselkedj kicsit... Kevésbé Tristan-ösen vele. 

- Vettem... - mondtam mogorván. - de hagyjatok már a hülye tanácsaitokkal... Elboldogulok egymagam is. Csak annyi a dolgotok, hogy Undorral kezdtek valamit.